“Kereken másfél száz nappal az előre hozott választás előtt a parlamentben a populizmus farsangol, és az ország kormányzatilag is az örvény szélére jutott. Szeptember 30-án nálunk az értékelvű demokráciának így önmentőövre lesz-e szüksége? A témát Gál Zsolt politológussal, a Komenský Egyetem politológiai tanszékének oktatójával árnyaltuk.
Tanár úr, ahogy a görög mondákban Augiász az istállóit, 2020- ban Robert Fico úgy hagyta maga után az ország züllött politikai állapotát. Itt azóta a szelek járását ugyan sikerült megfordítani, de nem akadt az a Héraklész, aki kitisztította volna a ficói maffiaállam „istállóit”. Ennek köszönhető, hogy ami manapság Szlovákiában zajlik, az abszurd drámának is megtenné?
A közéleti hangulat azért ennyire egészségtelen, mert mindkét nagy választói tábor felfokozódottan csalódott. Az egyik népes csoport azért, mert az általa kedvelt politikusok 2020-ban megbuktak. Azóta ellenszenves számukra az ország külpolitikai irányultsága és tavaly óta az ukránoknak nyújtott határozott segítség is. Ők orosz érdekű békét akarnak. A másik oldal abban csalatkozott, hogy a Fico-érának véget vető kormányváltáshoz hatalmas elvárásokat fűztek, de azok – a szabad kezet kapott bűnüldöző szervek látható igyekezetén kívül – az új kormány örökös botladozása miatt javarészt füstbe mentek. Emellett persze mindkét tábor általános közérzetére még a pandémia, az energiaválság, a szökőárként elszabaduló infláció is tartósan rányomta a bélyegét. E nyomasztó gondokat a kormányzat enyhén szólva is bénázva, kaotikusan kezelte. Így most mindkét választói oldalon nagy az illúzióvesztés, a frusztráció, és talán a harag meg az elkeseredés is nagy fokú. Mindez társadalmilag roppant veszélyes, lobbanékony elegyet alkot.
A közvélemény-kutatások egyre stabilabban azt jelzik, hogy Szlovákia újra a már megélt Fico-rezsim posványosa felé sodródik; ezúttal – a Fidesz mintájára – egy huzamosabb korszakra is. Valóban fennáll ennek tényleges veszélye?
Különösen akkor, ha hosszabb távon nézzük a V4-tagállamok lakosságának választói magatartását. Ezekben az országokban a biztos választók legnagyobb csoportját – ami nem feltétlenül a választásra jogosultak számszerű többsége – azok alkotják, akik gazdaságilag baloldaliak, így a gondoskodó, erősen konzervatív, a kulturális-etikai kérdésekben a „régi” keresztény értékekhez igazodó államot akarják. Annak súlyos eladósodása árán is. A populista politikusok ezt a lakossági réteget szociális demagógiával, hangzatos témákkal, a zsigeri érzésekre ható emocionális politizálással képesek megszólítani. Gyakorta az ismeretlentől, a változástól, a mástól való félelmekre, sőt az irigységre meg a gyűlöletre építve. E mozgalmak élén az a megmondóember áll, aki nem rest a tűzzel játszani. Nálunk most Robert Fico agitálja ilyen stílusban támogatóinak növekvő táborát. A közelgő parlamenti választás tétjét pedig csak fokozza, hogy Fico három éve összeomlott maffiaállamának vezetői az ellenük folyó büntetőjogi eljárások jogszerű végbevitele elől menekülnek. Ennek a garnitúrának a visszatérése újra az ő politizálási metódusukat és a korrupciót jelentené, illetve az igazságszolgáltatási rendszer kiiktatását, a jogállam és a demokrácia leépítését is.”
